Az Apple számítógépeinek operációs rendszere a cég egyik legféltettebb kincse, ám nem volt ez mindig így. Egy időben ugyanis összesen 33 különböző gyártótól vásárolhattunk Maces rendszerrel szállított klónokat, méghozzá a cupertinóiak engedélyével. Na de hogy is történhetett ez?

1994-ben az Apple egy már-már unalmas tech vállalat volt, amely bevételeit leginkább számítógépek és nyomtatók árusításából szerezte, habár a Newton személyi asszisztens képében azért kínáltak valami (nem túl sikeres) érdekességet is. A céget éppen a német Michael Spindler irányította, a számok pedig mutathattak volna fényesebben is.

Hiába vezették az asztali gépek gyártóinak rangsorát a Packard Bell-lel holtversenyben, az olcsóbb windowsos vetélytársak rohamosan terjedtek, s a Mac OS piaci részesedése ezzel párhuzamosan egyre zsugorodott. Akkoriban még nem úgy tűnt, hogy a Microsoft uralma mellett hosszabb távon is fenntartható az az üzleti modell, amelyben a Macintosh egyfajta prémium alternatívát jelentett az ínyencek számára, ráadásul a korabeli Macek minden generációval egyre unalmasabbá váltak. Az évtized közepére a szoftvertől eltekintve az Apple lényegében ugyanazokat a fantáziátlan bézs dobozokat sózta a vásárlóira, mint bármelyik gyártó.

Érdekes módon a vezetőség ebből nem arra következtetett, hogy újra kéne gondolni a termékcsaládot, hanem inkább a Windowsnál bevált licencelési formulával kezdtek kacérkodni. A stratégia teljesen ellentmondott Steve Jobs filozófiájának a hardver és szoftver megbonthatatlan egységéről, az alapító azonban addigra már csaknem 10 éve nem volt a cégnél.

A terv az lett, hogy szerződött partnereik számára engedélyezik az Apple által fejlesztett System 7 telepítését, azok pedig cserébe az eladott gépek után fizetnek egy előre meghatározott összeget (kezdetben 50 dollárt). Cupertinóban úgy gondolták, hogy az új gyártók majd alsókategóriás gépekkel árasztják el a piacot, ami felhizlalja az almás rendszer részesedését. A saját eladásaikat azért nem féltették, mert abban bíztak, hogy a prémium hardverre és a tökéletes összhangra vágyó vásárlók továbbra is hozzájuk fordulnak majd. Hatalmasat tévedtek.

A klónok korszakának első szerződését 1994 decemberében írták alá, méghozzá a direkt ezért alapított Power Computing nevű vállalattal. A licencelős konstrukció népszerűnek bizonyult, rövidesen számos más cég repült rá a lehetőségre: az everymac.com összesen 14 amerikai, 14 európai, és 5 ázsia gyártót listáz, akik az Apple rendszerével szerelt gépeket árultak. Ezek többsége napjainkra már megszűnt, illetve teljesen ismeretlen, de a Motorola és a Pioneer képében két nagyobb nevet is találni köztük. A friss portékát tehát vitték, mint a cukrot, csakhogy a következmények alapján e stratégia nem bizonyult többnek egy mérnöki pontossággal megtervezett öngyilkossági kísérletnél.

A partnerek ugyanis nem estek a fejükre, és pontosan tudták, hogy a cupertinóiak szoftverével az erőgépeket kereső pénzes vásárlókra kell hajtani, azaz ugyanarra a célcsoportra, akikre az Apple is változatlanul számított. Ennek eredményeként az 1995-ben még 4,5 milliós Mac eladások 1997-re 2,5 millióra olvadtak, mivel a potenciális vásárlók nagy része inkább az olcsóbb alternatívák felé fordult. Jó példák ezekre a Power Computing első modelljei, melyek közvetlenül a Power Macintosh 7100-al versenyeztek, nagyjából ugyanazt tudták, ám csaknem 600 dollárral kevesebbe kerültek.

De nem csupán a kedvezőbb ár jelentett gondot, hanem a klónok gyakorta nagyobb teljesítménye is. A rivális gyártók jellemzően csak kis mennyiséget igényeltek a legújabb processzorokból, így nem kellett várniuk a készletek felhalmozódására, hanem szinte azonnal átállhattak a legfrissebb CPU-kra. A Power Computing például az IBM-mel kötött olyan megállapodást, amelynek köszönhetően mindig elsőként juthattak hozzá az aktuális PowerPC-szériákhoz. A klónok ráadásul a kedvezőbb ár és a plusz erő mellé többnyire még vonzóbb bővítési lehetőségeket is kínáltak, s ezzel tényleg nem sok érv maradt az eredeti Macintoshok mellett.

Mindennek a vége az lett, hogy hiába folyt be hatalmas összeg a licencelésből, az Apple lényegesen több pénzt veszített saját eladásainak csorbulásával, ami a csőd szélére sodorta a vállalatot. Nem csoda hát, hogy az 1997-ben visszatérő Steve Jobs egyik első dolga a kamikaze-jellegű eljárás megtorpedózása volt. Ezt úgy sikerült elérnie, hogy a partnerek engedélye csak a System 7-re szólt, ezért ‘97 júliusában egy ügyes húzással piacra dobta a Mac OS 8-at, majd augusztus 30-án megvonta a már eladott klónok szoftveres támogatását is. A legerősebb vetélytársukká izmosodó Power Computingot maga az Apple tüntette el a piacról egy 110 millió dollár értékű felvásárlással, 1998 tavaszán pedig az utolsó mohikánként küzdő UMAX is kapitulált. A történet másik nagy vesztese a Motorola volt, melynek legújabb masináját, a StarMax 6000-t már a sajtó tesztelői gyűrték, amikor kezdetét vette a piacra dobását végül meghiúsító klónellenes hadjárat.

Azóta mindössze egyszer, 2001-ben mutatkozott komolyabb esély arra, hogy külső gyártó gépére Mac OS rendszer kerüljön. A Sonyval már fiatal kora óta szimpatizáló Jobst ekkor még annyira lenyűgözték a VAIO laptopok, hogy megkörnyékezte a japán céget egy esetleges partnerség ajánlatával, ám tárgyalásai nem jártak sikerrel. A rövid életű klónos kísérlet így a cég történetének rendhagyó, meglehetősen furcsa szakaszaként vonult be a történelembe.

Forrás: https://imagazin.hu/amikor-nem-csak-az-apple-gyartott-macet-a-klonprogram-evei/